Monday, 23 April 2018 06:00

ELITIZMUS ÉS POPULIZMUS

Az ízlésre hivatkozni manapság gõgnek és sznobságnak tûnik. Mintha az ember nem tudná eléggé hangsúlyozni a tiltakozását a környezõ vulgaritással, erõszakkal és ostobasággal szemben. Aki a jóízlésre és az esztétikai szempontokra hivatkozik a minket mindenfelõl körülvevõ és szorongató ocsmány és szégyentelen létezéssel szemben - az sokak szemében elveszett, tehetetlen „széplélek". Nemcsak olyan ellenszereket javasol, amelyek a világ rémségeihez, rettenetéhez mérten egyáltalán nem helyénvalóak, de ráadásul még azt is hiszi, hogy kitérhet ez elõl a szörnyûség elõl azzal, ha valami olyan üres, múlandó és - enyhén szólva - vitatott valamihez vonul vissza, mint a szépség. Ha elfogadjuk, hogy a jóízlés a világbeli rossz alternatívája, akkor mi garantálja nekünk, hogy a képviselõi valóban azt testesítik meg? Úgyhogy az esztétika valami haszontalan, ha nem éppen frivol dolognak látszik, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy még a költõk és mûvészek is hátat fordítottak neki a 19. század végétõl kezdve.
Az esztétika általában és az ízlés fogalma különösen rendkívül fontos szerepet játszott a 18. században. Ez az aspektus világosan megmutatkozik David Hume angol filozófus mûvében, aki a költészet és a mûvészet élményét szembeállítja a vallási és doktriner meggyõzõdésekkel: Míg az utóbbiak babonaságot és fanatizmust váltanak ki, és ezzel a legnagyobb konfliktusokat idézik elõ, az ízlés egyetemes elvei egyformák az emberi természetben. Hume szerint az esztétikai érzék inkább elõidézheti a társadalmi összetartozást, mint a vallásos hit. De fõként Kantnál úgy jelenik meg az esztétikai ízlés, mint olyan készség, amely szorosan összefügg egy elõítéletmentes, demokratikus diskurzuson alapuló társadalom elképzelésével: úgy határozza meg, mint annak képességét, hogy egy adott reprezentáció kapcsán kialakuló érzésünk közvetíthetõségét megítéljük. A tetszés tehát nem egyszerûen észlelet, hanem ítélet, amely vitát válthat ki anélkül, hogy puszta veszekedéssé süllyedne, inkább megegyezésre törekszik. Kant túlteszi magát mind a tekintélyelvû dogmatizmuson, amely szerint az ízlésítéletet abszolút módon az ész determinálja, mind az egyértelmû szentimentalizmuson, mely szerint az ízlés élménye egy természetes emberi szimpátia meglétén múlik. Az ízlés egyfajta „közös érzék", amely nem fogalmakra épít, hanem az észleletekre vonatkozó ítéletek közölhetõségére. Ahogy Luc Ferry megállapítja, Kant egy interszubjektív közös érzék lehetõségeinek feltételeire reflektál. Ennek mûködési módja egy liberális demokráciáéhoz hasonlít, amelynek döntései szabad egyének beszélgetéseibõl jönnek létre, akik következetesen a mindenkori másik álláspontjára helyezkedve gondolkodnak. Elõítéletmentesség, koherencia és a partikuláris érdekektõl való függetlenség - ez tehát az esztétikai ízlést és a politikai demokráciát egyaránt vezérlõ három alapelv.
Terry Eagleton szerint is szoros kapcsolat van Kantnál esztétika és politika között. Nála az esztétikai ízlés és nem a morális kötelesség adja a követendõ mintát egy polgári demokrácia mûködésében. A minden érzéki motiváltságtól mentes esztétikai ítélet annak a merkantil magatartásnak az átszellemített változata, amely kiolt minden konkrét különbséget az egyének között, és azt feltételezi, hogy a profit törvénye nélkül is a törvényeknek megfelelõen fog mindegyikük viselkedni. Helytelen volna szerinte mégis a gazdasági értéklogika modelljére redukálni az esztétikai ízlés komplex differenciálását, és Kant emelkedett vízióját a kifinomult érzékû emberek közösségérõl a társadalmi elnyomással egyetemben szemlélni. Az esztétikai ítélet éppúgy ellenszegült a kereskedõi (merkantil) bírvágynak, mint a feudális abszolutizmusnak, és arra törekedett, hogy a gondolkodásnak egy olyan dimenzióját tárja fel, amely a gazdasági logika alternatíváját nyújtja. Eagleton szerint ennélfogva a kanti esztétika és a polgári demokrácia közti igazi kapcsolat az ideológia fogalmában valósul meg: Az ízlésítéletek, akárcsak az ideológiai fogalmak egy emocionális, választó jellegû, performatív aspektussal rendelkeznek - amely túl van jón és rosszon. Státusuk egyszerre szubjektív és általánosan kötelezõ érvényû: lényegük szerint egy harmonikus és organikus vízióra irányulnak, amelyben a különös az egész részeként van elgondolva. Ez vezeti Eagletont ahhoz a megállapításhoz, hogy „az esztétika ideologikus".
Az esztétikai közmegegyezés a megtisztult, univerzalizált, reflexíve elgondolt ideológiával azonosul, amelyet minden szektás elõítéleten túllépve idealizálnak, és a racionalitás sugárzó alakjába transzformálnak. Luc Ferry felfogásával ellentétben szerinte az esztétikai ítéletnek nincs szüksége megvitatásra. Az ízlésítélet univerzalitása a szubjektum kognitív és szenzitív struktúrájában gyökerezik, amely minden emberi lénynek sajátja. Ahogy Eagleton megállapítja,ez egy tartalmatlan konszenzus megélése, amelyhez az ember spontánul csatlakozik, anélkül, hogy törõdne a tartalmával, annak örülve, hogy részese lehet egy - az alantas utilitarizmuson túli - univerzális szolidaritásnak. Ily módon azonban a polgári demokrácia paradigmája éppolyan inadekvátnak mutatkozik, mint a liberális demokráciáé: ami itt kirajzolódik, az a plebiszciter (választási) demokrácia, amelyben ki van zárva a konfliktus. Az esztétikai ízlésítéletben eszerint inherens volna egy egyetemes egyetértés, amitõl távol áll minden politikai dialektika.
Lettre” (Budapest) 2000 Tavasz 36 szam
Copyright©MarioPerniola,1998

Read 91 times Last modified on Monday, 23 April 2018 16:17
More in this category: AZ UNDOR PRIMÁTUSA »