Kant után az ízlés fogalma elveszti spekulatív termékenységét. Schellingnél és Hegelnél az esztétikai reflexió t11elye a mûalkotás irányába távolodik el. Hogy egy hasonlóképpen jelentõs hozzászólást kapjunk az ízlés kérdéséhez, Nietzschéig kell várnunk, az õ gondolkodása jelzi azt a radikális fordulatot, amely átvezet a mai esztétikához. Ez a fordulat a Vidám tudomány néhány aforizmájából vehetõ ki. Itt, a 76. számú aforizmában Nietzsche azzal kezdi, hogy kifejezésre juttatja elismerését azok iránt, akik megpróbálták „az egészséges emberi értelemre" való hivatkozással ellensúlyozni az egyedi ízlésítéletek és különleges vélemények hangulatfüggõ és tetszõleges voltát. Sok dologban megegyezésre jutottak egymással - mondja Nietzsche - mindegy, hogy ezek a dolgok igazak voltak-e vagy hamisak. Nietzsche nagyon jól határozza meg ezzel az ideológia lényegét (természetesen anélkül, hogy ezt a szót használná). Úgy határozza meg, mint az összhang törvényét - a faj származékát - mint általánosan kötelezõ érvényûnek elismert hitet, amelynek kötelezõ érvénye nem függ attól, hogy igaz-e vagy hamis, csak attól az igénytõl, hogy megálljt parancsoljon a tévelygésnek és ostobaságnak. Ez a funkció azonban kimerült. Az általánosan kötelezõ érvényûnek elismert hit többé már nem alapoz meg egy közös ízlést, hanem éppenséggel undort vált ki a legdisztingváltabb szellemekbõl.
Nem kevésbé fontos a 77. számú aforizma, amelyben Kant érve az egyetemes egyetértésrõl teljességgel a feje tetejére van állítva. Van valami általánosabb érvényû, mint a „jóízlés", ami az igazat megvallva sosem volt népszerû: nevezetesen a rosszízlés: Ehhez képest a „jóízlés" úgy jelenik meg, mint valami keresés, ami nem biztos a közérthetõségében, és ráadásul csak Észak-Európára korlátozódik. Mind az antik világ, mind Dél-Európa olyan közönségességet és szégyentelenséget tanúsít, aminek magabiztossága és bizonyosságtudata semmivel nem csekélyebb, mint az elõkelõ szellemé. Ennélfogva a rosszízlés éppolyan jogosult, mint a jó, sõt, elsõbbséget élvez vele szemben, mivel általános egyetértésre talál. Nietzschénél az esztétika szubjektuma már nem az szabad individuum, nem is az egészséges emberi értelem embere, hanem „a jó lelkiismeretû állat".
Egy másik aforizmában (az 59.-ben) és egy ugyanabból az idõbõl való töredékben (U. 82.) a filozófia nevében indít támadást a „jóízlés" ellen. A lelkesedés a szép jelenség iránt, ami az esztétikai ítélet egyik hatása, egy olyan spirituális és idealista mentalitással szolidáris, amely nem akarja tudomásul venni az emberi lénynek azokat a természetes dimenzióit, amelyek nem vezethetõk vissza a lélekre és a formára. Ami tehát az ember bõre alatt van, a véres masszák, a belsõ szervek, a belek és minden, amit kiválasztanak, a széklet, a vizelet, a nyál és a sperma teljesen el van fojtva. Az esztétikai idealizmus arra készteti az embert, hogy undorodjék önmagától: ami a bõr alatt van, valami megvetendõ és elképzelhetetlen dologgá válik, ahogy a természet kutatása istentagadásnak tûnt a teológusok számára. Az esztétikai ítélet az embert az álom világába utalja, ami a taszítót a szerencsétlenség forrásaként fogja fel. Éppen ezért jelentette ki Nietzsche, hogy azon van, hogy megváltoztassa az undor fogalmát.
Ezek a fejtegetések egy egészen más problematikát tárnak fel, mint a 18. század esztétikája. Elõször is az undor nem egyszerûen a tetszés fordítottja; ez a jóízlés mûködéséhez képest egészen önálló tapasztalat. Ítélhetek valamit csúnyának anélkül, hogy undort éreznék. Nietzsche szempontjából éppen ez a jóízlés az, ami az undor tárgya. Ki érzi ezt az impulzust? Nietzsche szerint éppen a legkifinomultabb érzékû koponyák, az igazságkeresõk, a mûvészek és a poéták, azaz „a nyugtalan szellemek". Õk sokkal közelebb állnak az antik vagy dél-európai „jó lelkiismeretû állat"-hoz, mint az esztétikai ítélet „szocializált ember"-éhez.
A tetszés esztétikájáról az undor esztétikájára való átmenet során azt a helyet, amelyet az észlelésrõl alkotott ítélet töltött be, közvetlenül maga az észlelés képessége foglalja el: Az undor valami sokkal közvetlenebb, spontánabb, mint az ízlésítélet, majdnem fiziológiai jellegû. Míg az utóbbinál a kognitív dimenzió megõrzi nagy fontosságát, bár egyáltalán nincs valódi megismerõ értéke, az undornál az affektív állapot dominál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elveszíti azt az aktív, performatív dimenziót, amely inherens volt az esztétikai idealizmusban. Az utóbbira valójában a hit ambivalens volta jellemzõ, amely egyrészt a gondolkodás, másrészt a cselekvés irányába kacsingat; egyrészt maga is tartalmaz valamit gondolatokból és eszmékbõl, másrészt gyakorlati és politikai igényeknek felel meg. Az undor t11elye ezzel szemben az észlelés irányába tolódik el, amelyet nem annyira megismerésként, mint inkább érzékenységként vagy éppenséggel túlérzékenységként, mint valamire való majdnem beteges reagálást lehet felfogni, ami elõbb az ember belsõ szerveit indítja hasonló szenvedélyes megnyilvánulásra, még mielõtt eljutna a fejbe. Az undor egyáltalán nem passzív: Nietzsche számára a mûvészek, az aktív és produktív emberek, nem pedig a hozzáértõk, a szakemberek, a connesseur -ök az undor hordozói. A mûvészen belül egész szakadék képzõdhet a tetszés és a visszatetszés között. Nietzsche megjegyzi, hogy egy zenész egész életén át tudna olyan zenéket komponálni, amelyek bántják érzékeny zenehallgató fülét. Ez a diszkrepancia az ízlésérzés és az alkotó érzék között Nietzsche szemében nem kivétel, ellenkezõleg, az olyan alkotó mûvészek normális helyzete, akik ítélõképességükön kívül esõ mûveket hoznak létre. Ezért nem tudják, mit tesznek, és ha a mûveikrõl és önmagukról kérdezik õket, csak ostobaságokat tudnak mondani. Senki sem ismer kevésbé egy gyereket, mint a saját szülei - vonja le Nietzsche a lapidáris következtetést.
Lettre” (Budapest) 2000 Tavasz 36 szam
Copyright©MarioPerniola,1998