Lehetséges-e a polgári esztétikai ízlésnek pozitív alternatívája? Van-e olyan ízlés, amely egy erõsebb és koherensebb szépségideál hordozója, mint az, amely „a józan észre" támaszkodik? Talán érdemes egy lépést visszalépni a polgári ízléstõl, és visszatérni az arisztokrácia esztétikai eszményeihez. Ezekre hivatkozik ugyanis Nietzsche a demokratizálás és egyenlõség-ideológia elleni polémiájában. Míg a polgári esztétikai idealizmus lényegileg kötõdik a valóság egy békülékeny és harmonizáló víziójához, Nietzsche az ellenkezõ irányba mozdul el, a konfliktus elgondolása és tapasztalata felé.
Nem a püthagoreus és neoplatonista hagyományhoz kapcsolódik, amely a szépséget harmóniaként gondolja el, hanem a hérakleitoszi és sztoikus hagyományhoz, amely - mivel a háborút kozmikus jelentõséggel ruházza fel - a szépséget ellentétes erõk egymásnak feszüléseként, feszültségi viszonyként fogja fel. Nietzsche tehát egy erõteljesebb és robosztusabb esztétikai ideált képvisel, mint a „széplelkek": számára a szép nem kívül maradó és valóság feletti, hanem beavatkozik, és megváltoztatja a tényleges erõviszonyokat. Azzal az esztétikai ideológiával, amely egy tökéletesen elégedett világ misztifikált képére fut ki, Nietzsche egy harcos, stratégiai víziót állít szembe, amely a szépségnek autonóm hatalmat tulajdonít arra, hogy csodálatot és imádatot váltson ki, azaz hogy rabul ejtse a lelkeket.
Míg a polgári ízlés az esztétikai ítélet formai feltételei tekintetében egyetemes megegyezésre törekszik, Nietzsche esztétikai ideálja lelkes helyeslést akar kiváltani nehéz és veszélyes feladatok megoldásával: az elsõ eszmény a konszenzusból táplálkozik, a második a kiválóságból. Ezért pillant vissza Nietzsche a reneszánsz és a barokk korára, amelyeket arisztokratikus korszakoknak tart, amelyek a kivételesnek, a kísérletnek, a transzgressziónak tulajdonítottak nagy jelentõséget, de az árnyalatnak, az elmeélnek és a maszknak is.
Nietzsche a Túl jón és rosszon- ban és a megelõzõ és rákövetkezõ évekbõl való Hátrahagyott töredékek ben minduntalan rákérdez az arisztokratikus modell lényegére, s eközben számos olyan elemet kutat fel, amelyek látszólag nem könnyen vezethetõk vissza egyetlen vagy csak néhány alapvonásra. Véleményem szerint a közös aspektus, amely mindezeket a tulajdonságokat összetartja, és meg11edi, hogy megragadjuk Nietzsche arisztokratizmus-fogalmának magvát, ellentétes tartalmú szavak meglétét jelzi egyetlen kifejezésen belül: az oximoron az a retorikai alakzat, amelyben az arisztokratikus dimenzió, ahogy ezt Nietzsche elképzeli, sajátosan gyökerezik. Egy emotivista nézõpontból az „arisztokratikus" erõs érzelmek jelenlétével és ezek egyidejû ellenõrzés alatt tartásával is jellemezhetõ. Ami számít, az az uralkodás a szenvedélyek felett, nem azok tompítása vagy kiirtása. Példaként tehát nem a 18. század érzékenysége szolgál, amely egy tökéletes szellemi transzparencia mítoszához vezet a la Rousseau, hanem - ha egyáltalán - akkor inkább a 17. század eleganciája, amely az amour passion tapasztalatát a sztoikus önuralommal hozza összhangba. Az arisztokratikus létmód leküzdhetetlen kétellyel viseltetik a szív érzéseinek közölhetõsége iránt, és az erre vonatkozó tudás követeléseinek minden leplezés és titkolózás nélkül határt szab. A leplezés és színlelés ezért nem fogható fel a hazugság szinonimájaként, sokkal inkább védekezésként, mint valaminek a megõrzése, amit nem lehet teljesen leleplezni anélkül, hogy ezzel természetét is meg ne változtatnánk: más szóval szeretni az egyszerûséget, de nem a nyájszerû és joviális jólelkûséget.
Az, hogy valaki ad a formákra, ami Nietzschénél lényegi vonása az arisztokratikus magatartásnak, nem vezethet üres formaságokhoz, hanem - éppen ellenkezõleg - olyan szuverenitáshoz, amely képes minden zokszó nélkül elviselni a szegénységet, a betegséget és a viszályt; olyan könnyedséghez, amely a nõies frivolitás és a vallási kultuszok bizonyos aspektusainak megbecsülésére tanít; olyan büszkeséghez, amely az önmagával szembeni szigorúságon alapul, és ezért kizár minden hiúságot és nárcizmust.
Mert a szuverenitás útja a személyesség és szubjektivitás leküzdésén át vezet. A csoportszellem, az önalávetés, a tisztelet Nietzsche szerint csak tanulóidõ a szuverenitás elnyeréséhez, aminek semmi köze a liberális demokráciák individualizmusához. Az utóbbiban az egyének egymás közti egyenlõsége a kiegyenlítés és felcserélhetõség eljárásain alapul, ahogy ez a merkantil (a kereskedõi) logikára jellemzõ. Ami Nietzsche szerint az arisztokratikus létmód különbözõ vonásain végigvonul, az talán egy állandó készség a provokációra és kihívásra, a szokásostól eltérõ dolgok megálmodása, minden végérvényes meghatározás alóli kibújás.
Milyen viszony áll fenn a Nietzsche által elképzelt arisztokratikus dimenzió és az arisztokrácia mint valódi társadalmi osztály között? Nietzsche elképzelése az „arisztokratikus"-ról valójában inkább emlékeztet a ratés -ra, a történelmi arisztokrácia lecsúszott, denegerált fiaira (mint a libertinusok és a dandyk), semmint rendes képviselõire. Egyébként Nietzschének nincsenek illúziói a nemesekrõl, szemükre veti a királyságnak való alárendelõdést, a tudatlanságot és a konzervatív beállítottságot. Valójában paradox a polgárság haladó, dinamikus és kimondottan forradalmi szerepét a valaha volt legstatikusabb és legkonzervatívabb társadalmi osztályhoz rendelni. Mivel vérrokonságon és neveltetésen alapul, a nemesség egyetlen és alapvetõ gondja saját fajtájának fenntartása, ez a reprodukció céljaira szervezett testület, amelynek létmódja egyszer s mindenkorra rögzítve van: ebbõl a szempontból hihetetlen távolságban van attól a szellemtõl, amely Nietzsche egész filozófiáját áthatja, egy olyan filozófiától, amely egészében a jövõre, minden határ áthágására, az élmény és a gondolkodás új horizontjainak megnyitására irányul.
Mindez megmutatja, hogy Nietzsche üzenetének centrumában nem a polgári ízléstõl az arisztokrata ízléshez való visszalépés áll. A reneszánszra és a barokkra való reflexióval csak nekifut annak, hogy túlmenjen magának az ízlésnek a fogalmán. Nietzsche „arisztokratizmus"-felfogásának központi magva nem a jóízlés, hanem az undor. Az undor hordozói azonban nem a nemesek, hanem egy új, jövendõ elit, amely összehasonlíthatatlanul rugalmasabb, vidámabb és gondtalanabb a nemességnél, egy olyan elit, amely a provokációból és a botrányból táplálkozik.
Lettre” (Budapest) 2000 Tavasz 36 szam
Copyright©MarioPerniola,1998