Monday, 23 April 2018 06:00

ÍZLÉS ÉS DEMOKRÁCIA

Láttuk, hogy az arisztokratikus és a polgári ízlés két egymással ellentétes szépségideálra utal: az elsõ a konfliktus, a harc tapasztalatához kapcsolódik, a másik a béke és az összhang tapasztalatához; éppúgy, ahogy az arisztokratikus társadalompolitikai modell polárisan szemben áll a demokratikussal. A világ, amelyben ma élünk, igencsak keveset törõdik ezzel a két illusztris politikai kategóriával: az arisztokrácia a 18. század óta hanyatlik, és ami a demokráciát illeti, terjedelmes szociológiai és politológiai irodalom bizonyítja az eltûnését (pl. Lasch). Ami az arisztokrácia és a demokrácia fogalmait egymással összekapcsolja, az az, hogy erõs elméleti gyökereik vannak, az egyik esetben a kiválóság ideálja, (elõ)jogokra, nem pedig tényekre hivatkozó uralom; a másik esetben egy ideológia, a konszenzus, egy racionális társadalom eszménye.
Korunkban az arisztokratizmus helyét az elitizmus foglalja el, a demokrácia helyét a populizmus. Az elitizmus és a populizmus sajátos aspektusa abban áll, hogy különleges hangsúlyt kölcsönöznek annak, ami adva van, egy uralkodó osztálynak az elnyomottal szemben, illetve egy népnek mint különleges tulajdonságok közvetlen hordozójának. Mind az elit mind a nép esetében érvénytelen lesz az apriori megalapozás, az elméleti igazolás, az ideológiai dimenzió, ami viszont az arisztokrácia és a demokrácia eszméje számára lényeges volna. Ugyanakkor azonban sem az elit, sem a populizmus nem statikus jelenség. Az elõbbiben nincs meg az arisztokráciának sem a biztonsága, sem a stabilitása; a másik pedig egy olyan par excellence változékony, nyugtalan és ellentmondásos entitásra hivatkozik, mint az élet.
A tömegkommunikáció fokozódó jelentõségével, a gazdaság globalizálódásával, a társadalom látványossággá válásával az elitista magatartás és a populizmus is egyre jobban eltávolodik azoktól a morális standardoktól és a konformista mentalitástól, ami a 20. század elsõ felében jellemezte. Manapság egyik is, másik is provokációkból és botrányokból táplálkozik, és egy olyan pozícióhoz jut el „túl jón és rosszon", amelyet a dandy magatartás, a költõi és mûvészi avantgárd alakított ki elõször. Természetesen vannak olyan elitista és populista attitûdök, amelyek integrista és fundamentalista jellegûek, de ezek is mediális jelenségek, amelyek az érzékekbõl, és nem ideológiákból élnek; képekbõl, nem eszmékbõl; üzenetekbõl és nem doktrínákból.
Esztétikai síkon az a nagy fordulat a 18. századhoz képest, hogy az ízlésítéletet felváltja az undor érzése. Ez az oka annak is, hogy az „ízlés" szót fell11zõs és sznob hangzásúnak érezzük.
Az elittudat és a populizmus találkozik az undor tapasztalatában, ami két, elsõre ellentétes dimenziót mutat: egyrészt ellenérzés, távolságtartás attól, ami beszennyezhetne, egy tiszta térség körülkerítése; másfelõl elutasítás, lealacsonyítás és lealacsonyodás, a tisztátalan közelsége. Az elsõ dimenzióra újabban Jacques Derrida reflektált a kanti ízlésítélet dekonstrukciója során. Kimutatja, hogy a csúf, gonosz, hamis, negatív rendszerint gond nélkül asszimilálódik a mûvészetbe és ölt új formát. Egyetlen dolog van, amit a mûvészet nem tud megtisztítani, és amitõl feltétlenül distanciálódnia kell, és ez a förtelmes. Ez a maga egyszeri létében nem ábrázolható, nem magyarázható és a rendszerrel szemben valami teljesen mást képvisel. De hányingert vált ki, erõteljes kilökést a testbõl, és ezzel kellemes érzést, aminek természetesen igen kevés köze van az esztétikai tapasztalat érdek nélküli tetszéséhez; inkább egy pozitív érzéshez, a megkönnyebbüléshez hasonlít. Tehát az undor tapasztalatának radikalizálása az identifikálás alól mindig kibúvó, a förtelem eltolását kívánja meg annak egy hasonmása, helyettesítõje, szimulákruma felé.
A Derrida által kidolgozott problematika rendkívül érdekes, mert a média-elit önreprezentációjának szimbolikus elemei találhatók meg benne: a kívánságtól, hogy valami különbözõn mérje magát, a másikon át, amely mindig kisiklik, egészen egy az eredetitõl megkülönböztethetetlen másolat iránti elragadtatásig; a végsõkig elmenõ transzgresszó keresésétõl a tapasztalat fiziológiai és nemcsak kognitív dimenziójának figyelembe vételéig.
A konformizmus és a tradíció elleni lázadás keveredik a kulturális ünneplés és társadalmi emelkedés elvárásával. A hang úgy cs11, mint egy kihívás, amely azonban fél a vereségtõl, mint egy lázadás, amely nem eszmei, hanem praktikus eredmények reményébõl táplálkozik. A lehetetlen politikájáról van szó, a képzelet realisztikus világáról. Megint csak önmagukban ellentétes kifejezések azok, amelyek a globalizáció elitjét definiálják.
De az undor második aspektusa, a megvetés nem kevésbé fontos, mint az elsõ. Ennek meghatározásához Julia Kristeva nagyon érdekes megfontolásokkal járult hozzá. A hangsúly itt az önmegvetésen van, aminek Dosztojevszkij „Feljegyzések egy pincelyukból" címû írásában kitûnõ ábrázolását adta. Kristeva összeveti a kereszténységet a kultikus vallásokkal, amelyek társadalmi rendjüket a belsõ tisztaság és külsõ tisztátalanság szigorú szétválasztására alapozzák. Ezektõl a vallásoktól eltérõen az Új Testamentum interiorizálja a tisztátalant, átszellemíti az undort, amennyiben azt a szubjektum ellen fordítja. Krisztus az embernek nem a külsõ, hanem a belsõ világát nyilvánítja tisztátalannak. Ami az embert beszennyezi, az nem a rituális transzgresszió, hanem a bûn. Ezért lehet Kristeva szerint az önutálatot is szublimálni. Aki tudatában van saját vétkének, közelebb van a megváltáshoz, mint a képmutató farizeus, aki csak látszólag tiszta. Hasonlóképpen látja Luigi Pareyson is a saját alávalóság elõtárását: a saját visszataszítóság elismerésében már a gonoszság jóságba való átcsapásának jelét lehet felfedezni. Ennek az élménynek nemcsak vallási, hanem esztétikai jelentõsége is van: A bûn a szépség feltétele - írja Kristeva. Az eksztázis csak az alantasban lehetséges - írja Peryson: Az eleven szépség az önlealacsonyítás fonákja. Ehhez képest az esztétikai tetszés színtelennek és halványnak tûnik: Csak az undor teszi lehetõvé a hozzáférést a ragyogáshoz, a világ kiapadhatatlan szépségéhez.
Kristeva szerint Céline volt az önmegvetés nagy értelmezõje a 20. században: Nála manifesztálódik az alacsonyrendû, népi közösség, a populizmus hangja szól belõle. Teljességgel visszavetve a fakticitásra, minden kritikus önelégültség nélkül, az önlealacsonyítás tébolyától áthatva Céline a visszataszító csábítását ellenállhatatlan vonzerõvé alakítja, mintegy beszippantássá. Céline-nél valóban minden szépítés és szégyenkezés nélkül jut kifejezésre a gyûlölet minden alapvonása az elittel szemben általában - az intellektuális elittel szemben különösen.
Ez mindenekelõtt a szimbolikus elleni dühben mutatkozik meg. Julia Kristeva szerint ebben rejlik antiszemitizmusának is a gyökere: a zsidó ugyanis egy szimbolikus alak megszemélyesítõje, aki túllép a népi közösségeken, planetáris jellege van, nem ismer magára egy helyben, egyetlen identitásban, nagy valószínûséggel minden területen a kivételt követi, mélységes cinkosság fûzi a különbség, a másság, az idegenség tapasztalataihoz és végül, de nem utolsó sorban a pénzhez. Céline számára a zsidó a hõs, az univerzális mûveltségû szuperintellektuel. Ebben az imaginárius hátországban gyökerezik az a polémia, amit a populizmus folytat manapság a média-elittel szemben. Ugyanazokat a vádakat szegezik ellenük, amit az antiszemiták a zsidók ellen. Hogy hiányzik belõlük a kötõdés a hazához, kozmopolitizmus, nomád életstílus, anyagias cinizmus, nyereségorientált ökonomizmus, a polgári felelõsségvállalás elutasítása jellemzi õket.
Könnyû megjósolni, hogy az elitizmus és populizmus közti konfliktus élezõdni fog, bár kétlem, hogy valaha is valamiféle osztályharc formáját ölthetné. A média-elit egyre inkább üldözöttnek érzi magát, mivel egyrészt ki van téve az objektíve súlyos kihívásoknak és kockázatoknak, másrészt a brutális nemzetközi konkurenciának. Ehhez a két tényezõhöz, amelyek már mint ilyenek is stresszt váltanak ki, járul egy belsõ ellenségesség, amelyben sokszor keveredik az irigység a hallatlan provincializmussal. Ennélfogva valóban érdemes hangsúlyozni: az, hogy a haladás ideológiájának van még némi esélye a túlélésre, csak és kizárólag rajtuk múlik.
Lettre” (Budapest) 2000 Tavasz 36 szam
Copyright©MarioPerniola,1998

Read 99 times Last modified on Monday, 23 April 2018 16:17
More in this category: « ELITIZMUS ÉS POPULIZMUS